2019. aug 14.

Dunaújváros a kétezres években I.

írta: Doktor Senki
Dunaújváros a kétezres években I.

I. fejezet

Réges régen, az ezredforduló táján kezdődik a történetünk, a kétezres években, amik... hát érdekesek voltak. A facebook előtt, de már a chat.hu-n szinte túl, amikor a dunaújvárosi Meki még jóformán újdonságnak számított... szóval egy elég vadnyugati időszakban...

"2001 a jogsim éve, a gyaloglás vége"- Belga

A párosan épített panelháztömbök unatkozva támaszkodnak egymásnak, mint akik már semmi újat nem tudnak mondani a másiknak. A nyári délután napsütésében még szürkébbnek látszik hosszú, vaskos testük: olyanok, mint két őr a vártán, akik azért támasztják egymásnak a vállukat, hogy el ne aludjanak az őrségben. Hórihorgas alak mögött csapódik a kapu: hosszú tagjait lóbálva közeledik, mintha nem tudná eldönteni, előre, vagy oldalra szeretne-e menni. Hosszú szőkés haja szabadon omlik keskeny vállaira és a kinyúlt pólóra, amit ezek a vállak tartanak. A kezében persze kosárlabda, amelyet néhány lépés felém dob, ahogy a pad támlájának támaszkodva ülök a hintának háttal.
Egy kis játszóteret fog közre a dupla panel háztömb (Apáczai 4-6, ma Tánó II., akkoriban Korfu Grill), a Petőfi iskola testnevelő irodájából nyíló udvar, és a Martinovics utca páratlan oldalának első néhány négyemeletese. A város építésekor minden kisebb térre csináltak egy pár elemből álló kis területet, ahol a gyerekek (mert akkor még voltak bőven) tölthették az időt. Ez az igyekezet látszik itt is: egy jó öreg öntöttvas hintha- hármas, egy mókuskerék, egy mérleghinta maradványa, és egy homokozó, a közepén mászókával, ez szolgálta a fölösleges energiák levezetését. 

- Lent még senki?  - kérdi Sz.

- Miért, hallasz bármit? - kérdezek vissza. 

Mintha megérezte volna, L. közelít hosszú léptekkel, amikkel mintha nem is csak előre, de mindig felfele is lépne egyet. Ő is kosárlabdához öltözött: bő melegítő nadrágba, és egy két számmal nagyobb pólóba bújtatta hetven kilós testét. 

- Na, mi van, nem dobálunk?- kérdezte, szokás szerint úgy, mintha miattunk nem lennének még itt a többiek. Alighogy kimondja, máris érkezik az "erősítés",T. és A., akik egy lépcsőházban laknak, úgyhogy szinte mindig együtt jönnek. Mind a kettő vékony, de T. alacsonyabb egy fejjel, A. viszont nyurga, mint... egy agár. Kis lépcső vezet le a "gödörbe", ahol - ahogy mondtam- a testnevelő szobából nyíló kis udvar van. Ez régen egy füves, kihasználatlan terület volt, aztán 1997-ben, vagy talán 98-ban az iskola nyert egy pályázaton egy kosár palánkot, úgyhogy lebetonozták a placcot, és építettek egy streetball pályát. Vagyis építettünk, mivel mi, diákok is szépen adogattuk fel a lépcsőn vödrökben a földet, amit az osztálytársaink, iskolatársaink kiástak. Azóta főként magunkénak érezzük a pályát, úgyhogy ha jó az idő, sötétedésig dobálunk, vagy még tovább. Az se számít, ha nem látod a gyűrűt- világosban bárki bedobja, kell a kihívás.

Mivel páratlanul vagyunk, három a kettő ellen játszunk. Ahogy a zsebeinkből pakoljuk ki a kulcsokat, pénztárcát, én óvatosan az ablakpárkányra teszek egy mobilt.

- Hé, mi van, öregem! Nem úgy volt, hogy sose lesz mobilod?- kérdezi szemrehányóan T., és máris nézegetni kezdi a jó öreg 5110-es Nokiát. - Ne már!- mondja- Ennek még van antennája? ... de gáz!

- Jó, hát nem lehet mindenki olyan menő, hogy 3210-zel nyomja!- jegyzi meg Szilárd, és szolidan mellé helyez egy 6310i Nokiát. 

- Születésnapi ajándék volt, mi?- kérdezi egyből L.

- Olyasmi- von vállat Sz.

Óriási küzdelem kezdődik a palánk alatt. Öt perc múlva már mindenki úszik az izzadságban, de csak űzzük- hajtjuk egymást és a labdát. 21 pontig megy a harc, ahogy azt a streetball szabályai tartják (amit egyébként ki is ragasztottak az ajtóra, miután megépült a pálya. 

A meccs végeztével T. rejtelmesen azt mondja: 

- Ha gondoljátok, majd eljöhetnétek velem estefelé haza, mutatnék valamit. 

- Na, új csaj költözött a szomszédba?- kérdi egyből Sz.

- Nem egészen...- mondja titokzatosan T.

- Hát jól van, öregem- egyezik bele mindnyájunk nevében Laci. - Amúgy hogy áll a jogsid? Mikor kezdődik a tanfolyam?

- A KRESZ majd szeptemberben- mondja nem kis dicsekvéssel a hangjában T. - Ha minden jól megy, én leszek az első a csapatban, akinek lesz jogsija, sőt...

- Az első, akinek az anyján kívül más is megfogta a pöcsét?- kérdez vissza L. - Az már nem lehetsz, mert Agár mesélte, hogy volt valami sérv műtétje, aminél úgy vizsgálták meg, hogy a doktornő alaposan megnyomkodta a golyóit, igaz?...

Agár vörösödve próbál valami visszavágást kitalálni, de L. csak lemondóan legyint. Egy óra múlva együtt indulunk Tibikéhez, hogy megtudjuk, mi az, amit ennyire meg akar mutatni. A kórház melletti kis utcában sorban állnak egymás mögött az autók (egy Ladát kivéve, ami mindig 45 fokban parkol, de az meg hozzá tartozik az összképhez; már az lenne fura, ha nem lenne ott). T. sejtelmesen rámutat egy szürke színű kétütemű (353-as) Wartburgra, és azt mondja:

- Ez a kocsim. 

Egyelőre nehéz bármit kimondani: az autó elég ütött- kopott, és legalább húsz éves; fénykorában se lehetett nagy szám, de az idő vasfoga nem kímélte... viszont, ahogy elnézzük, napfénytető van rajta- nyilván valami fiatal srácé lehetett, akinek nagyjából annyi pénze volt autót venni, mint T. 

- Mennyibe került?- próbál érdeklődést mutatni végül Sz., mi pedig megkönnyebbülten sóhajtunk, hogy ő mondta ki először a mindenkit foglalkoztató kérdést, amiben benne van az is: remélem, nem adtál sokat érte!

- Hetvenezer volt, a mama állta- feszít büszkén T., mintha legalábbis egy arab herceg fia lenne, aki egy Rollst kapott ajándékba a diplomájáért. (Hetvenezer kb. a minimálbérnél egy kicsit több volt akkoriban.)

- És meddig van rajta műszaki? - próbálkozik továbbra is az érdeklődéssel Sz.

- Jövő nyárig- feleli T. Félre sem kell néznem, hogy tudjam, a többiek arra gondolnak: már ha egyben lesz még akkor az autó, és nem megy a bontóba. - Halljátok...- kezdi T. - Menjünk vele este egy kört?

Némi tűnődés után L. mondja ki a határozott választ:

- Persze, vázel! (a 'vázel' a "bazze", és a "vazze" szavak elferdítéséből kialakult belsős szleng kifejezés, amit 99%-ban csak és kizárólag L. használt.)

- Jól van, várjunk sötétedésig, aztán lemegyünk a kockára!- mondja lelkesen T.

Úgy bújik elő a pince lejáróból, mint egy mesebeli manó a bányából. Kezében a slussz kulcsot lóbálva. Üresbe rakja az autót, aztán kiszáll, és a kereszteződésig toljuk, nehogy a mamája, aki a szomszéd házban lakik, felébredjen a zajra, amit a Wartburg hangja kelt. A kereszteződésben jobbra, el a Fertőző osztály mögött, le a Siklón, és gyerünk a "kockára", a "zsiráf" szoborhoz, az illegális autós oktatás dunaújvárosi fellegvárába, ahol szinte minden enyhébb estén látni egy-egy bizonytalanul haladó autót, amelyben olyan sofőr ül, aki most vezet életében először.

 Nem mondanám, hogy nem szúr szemet messziről, hogy most is ilyen vezető ül a járműben, mindenesetre nekünk sokat dob az élményen a kaland íze, másrészt meg... kora őszi este, T. elkötötte a saját kocsiját, most tanul vezetni... érted.

Jól is megy a móka, amíg egyszer csak egy sebességváltásnál a kormányváltó azt mondja: "nyekk", és úgy tűnik, nem csak ma estére, hanem egy időre vége a mókának.

- Valami eltört a váltóban, baszki!- sóhajt T., és ebben a sóhajban benne van, hogy holnap hogyan adja be az apjának, hogy az autó elromlott az állásban...
A ránk váró - égetőbb- probléma azonban az, hogy most nem elég, hogy hazáig, de egy kilométeren (jelesül épp a Siklón) tolhatjuk emelkedőn is a kocsit...

 

Szólj hozzá