2019. aug 07.

Keresztút blues

írta: Doktor Senki
Keresztút blues

Homokot söpör odébb a szél- jobbról balra, ha úgy tetszik, mert hogy merre lehet kelet, nyugat, észak, vagy dél, arról fogalmam sincs. Sehol semmi eligazodási pont, még egy fa sem, csak a sivatag, körös- körül, mint valami ócska road movie-ban. Egyetlen bokor, egy domb, vagy bármi, ami segíthetne tájékozódni... Semmi. Csak a két, egymást keresztező út a lapos táj közepén, amik valahová a semmibe tartanak. Én meg éppen a keresztút közepén, egyedül; és még azt sem tudom, hogy kerültem ide. Azt sem, hogy melyik úton jöttem, hogy legalább vissza tudjak menni oda, ahonnan elindultam. A nap égetően tűz. Mintha a távolból motorzúgást hallanék. Nagyon gyorsan jön, mert éppen csak most hallottam meg, de egyre erősödik. Csak a törzsem tudom a hang irányába fordítani, a lábam mintha földbe gyökerezett volna: mint amikor álmodban el akarsz futni, de nem tudsz. Pedig jó volna, mert éppen a keresztút közepén állok. Ráadásul, ahogy közelebb ér, kiderül, hogy ez egy kamion, ami teljes gázzal közelít. Hiába próbálom emelni a lábamat, mégsem mozdul, és nem úgy tűnik, mintha ki akarna kerülni. Egyre csak közelít, én pedig végül már csak tétlenül várom, hogy jöjjön. A kamion csak jön, jön, ráadásul egy óriási pótkocsit vontat maga után. Végül, mikor hozzám ér, úgy megy át rajtam, mint egy szellemvasút, majd hirtelen, mikor már teljesen fölösleges, a vezető oldalra rántja a kormányt, így a vontatmány az útra borul. "Nem kellett volna így lennie!"- kiabál vissza a kamion vezetője, én pedig a felborult pótkocsin látható feliratot olvasom: "Kétség." Megint motorzúgást hallok a másik irányból. Egy újabb kamion jön, ez is fékezés nélkül hajt át rajtam, és megint sértetlenül úszom meg az egészet. A sofőr ugyanúgy felborítja a vontatmányt, és ugyanúgy visszakiabál: "Te rontottad el az egészet!". A rakomány felirata: "Bűntudat." Verejték csorog a homlokomról, de képtelen vagyok bárhová is bújni a tűző nap elől, főként, mert nem mozdul a lábam, pedig egy harmadik teherautó is jön. Félelem nélkül várom az újabb szellemvonatot, és várom a vezető megjegyzését, aki azt mondja: "Sosem leszel már boldog!" A rakományon a "Reménytelenség" felirata díszeleg. Magányosan várakozom tovább, amikor a semmiből egy amerikai mintára sárga- feketére festett taxi lassít mellettem. 

- El tudsz vinni innen?- kérdezem a vezetőjét.

- Én? Én hoztalak ide. Azt akartad, hogy idehozzalak, innentől már a te dolgod, merre mész tovább- válaszolja, és vállat von, majd egy névjegyet nyújt át. Tanácstalanul túrok a hajamba, a másik kezemmel pedig a szememhez emelem a névjegyet, amin ez áll: "Türelmetlenség, vádaskodás, bizalmatlanság, kétségbeesés." 

Igaz, ami igaz, valóban ezek hoztak ide. ... de hogy jutok ki innen? Nem tudom, miért, de stoppolásra nyújtom a kezem, bár egyetlen járművet sem látok sem közel, sem távol. Mégis, egy ismeretlen autó áll meg mellettem: benn a két legjobb barátom, és két lány, akinek az ágyában vigasztalást kerestem pár hete. Pont van egy üres hely.

- El tudtok vinni innen?- kérdezem. 

- Téged el tudnánk, bátya, de a csomagod?- kérdez vissza a vezető ülésben ülő barátom, és a hátam mögé mutat. Én is odafordulok, és ekkor veszem észre, hogy a három kamion pótkocsija mind hozzám van láncolva, mint egy- egy hatalmas poggyász. A Kétség, a Bűntudat, a Reménytelenség mind ott van mögöttem, és ideköt engem is. A barátom tanácstalanul, sajnálkozva int búcsút, ahogy az utasok is. A földre ülök, a karommal átfogom a térdem. A távolból egy alak lépked lassan felém. Legalább harmincöt fok van, de innen is látom, hogy bokáig érő téli kabátot és kalapot visel. Ahogy közelebb lép, egyre ismerősebbnek tűnik. Ha nem tudnám, hogy apu már vagy huszonöt éve nincs velünk, azt hinném, őt látom. A mozgása, a stílusa... a kabát is, mintha ismerősnek tűnne, pedig sosem láttam ilyent. Az arcát eltakarja az árnyék és a behúzott kalap.

- Kisfiam- szólal meg, amikor mellém lép. A szívem egy pillanatra kihagy. A hangja is olyan, mint apué. - Kisfiam- folytatja. - Megismered ezt a kabátot? Nem, igaz? Talán anyád mesélt róla. A háborúban kaptuk mi, katonák. A háborúban, amiben kétszer majdnem meghaltam. Nem haltam meg, mert úgy döntöttem, nem fogok. Mikor visszatértünk, nem volt sem anyag, se ruhagyárak... átszabattam ezt a kabátot és még évekig hordtam. Jó meleg volt télen. Ma úgy mondanátok: kimaxoltam a helyzetet. Ha úgy tetszik... Mindnyájan kapunk egy kabátot az élettől. Néha kicsit bő, néha kicsit szűk. A mi dolgunk az, hogy méretre igazíttassuk. Kisfiam. A te kabátod most szűk lett, hát majd átszabatod- de ezt más nem teheti meg helyetted. Kisfiam, legyél boldog! Olyan boldog, mint én voltam, amikor megszülettél!- mondja, aztán egyik percről a másikra eltűnik.

Egyedül üldögélek tovább. Talán tényleg ideje lenne felhagynom az önsajnálattal, és csinálni valamit, nem csak ülni egy helyben? Elvégre ott a munkám, amit szeretek, a barátaim, akik hisznek bennem... a családom... Ahogy a borzasztóan rossz Rocky V. - ben mondta az edző: "Kelj fel, te rohadék! Mickey szeret téged." Ideje volna felkelni a padlóról... Ősszel elkezdem a tanfolyamot, elrendezem a dolgaimat, bérelek egy lakást... vele meg úgysem kell többet találkoznom, így aztán könnyebb lesz.

Hátranézek, és meglepve veszem észre, hogy a három hatalmas tartály egyetlen kicsi bőrönddé zsugorodott össze. Így talán már én is elbírom. Jó volna azért egy fuvar, vagy legalább útbaigazítás, hogy merre is kellene menni... 

Hirtelen egy autó áll meg mellettem, az ajtó pedig magától kinyílik. Senki sem ül benne, a motor sem jár. Mintha az égből pottyant volna le. Beszállok, a hátsó ülésre dobom a csomagot. A GPS-en csak ennyi áll, mint úticél: "Kiút."

Már csak a slusszkulcsot kellene megtalálni...

Szólj hozzá